C S E N D

Az elmúlt hónapokban csendben voltam. Pedig nem ez volt a terv. Nem ez volt a terv, mikor elindítottam végre ezt az oldalt. Rengeteg ötletem volt szépen betárazva, amit meg akartam osztani veletek, akik megtiszteltetek azzal, hogy követni kezdtetek. Aztán az élet közbeszólt.

---

Néhány évvel ezelőtt még valószínűleg nem maradtam volna csendben. Valószínűleg a

megfelelési kényszeremtől hajtva, utolsó erőmig írtam volna a posztokat, szerkesztettem volna a vizuálisan tökéletesen illusztrációkat, miközben belül felemészt a félelem és a káosz.

Mert hát mégis milyen fényt vet rám, hogy elkezdek valamit nagy dirrel-durral, aztán se szó, se beszéd: eltűnök. Mit fognak gondolni rólam? Hiteltelen leszek, ráadásul, ha nem posztolok, az algoritmus csúnyán megbosszulja majd.

Szerencsére a sok év önismerettel töltött munkája nem volt hiába.

Már nem érzem gyengének magam, ha valamit átmenetileg leteszek, hogy elbírjam az élet súlyát egy-egy nehezebb időszakban. Sőt. Ezektől a döntésektől érzem magam erősnek.

Mikor az oldalt elindítottam, egy nehéz évet hagytam magam mögött és úgy éreztem, hogy indul a felívelés. Ehelyett kiderült, hogy az orvosok évekig félrediagnosztizáltak egy olyan betegség kapcsán, amivel sajnos a családomban többen kapcsolatba kerültek már, és amit, ha ma Magyarországon kimondasz egy orvos előtt, akkor általában csak vesz egy nagy levegőt és sóhajt. Vastagbélrák.

Egy betegség, amiből itthon évi 10.000 új esetet diagnosztizálnak, ebből kb. 6000 halálos kimenetelű. Egy betegség, ami a harmincas korosztályban rohamosan terjed. Amit, ha időben észrevesznek 90%-ban gyógyítható.

Mivel az anyai nagyapám a születésem előtt nem sokkal vastagbélrákban halt meg, és apukám is ebben a betegségben szenved, a fentieken kívül még rengeteg más tudás, közvetlen tapasztalat és információ birtokában vártam, hogy mi lesz a sorsom.

Egészen addig, míg két beavatkozással és két és fél hónappal később a kezemben nem tartottam egy megnyugtató szövettani jelentést, úgy éreztem, hogy iszonyú mennyiségű energiát emészt fel az, hogy a mindennapjaim alapvető feladatait el tudjam látni, hogy ne legyek seggfej a munkában, hogy a pilates órákon ugyanúgy jó energiákkal tudjam feltölteni a vendégeimet, hogy ne legyen rossz hazajönni hozzám (minden nap) az otthonunkba, és hogy néha ebben a bizonytalan helyzetben azért nekem is legyenek felszabadult perceim, óráim.

Miért írom le ezt most? Semmiképp sem magyarázkodni szeretnék, viszont ez az „utazás” sok mindent kalibrált át a fejemben, sok mindenre lesz hatással ezen a felületen.

Igen, annak ellenére, hogy én egyelőre úgy tűnik, megúsztam, arra is hatással van, hogy szeretnék beszélni erről a betegségről, és az én megélésemről, mert ha csak ketten mennek el emiatt időben szűrővizsgálatra, akik hozzám hasonlóan azt gondolnák, hogy a 20-as, 30-as éveikben őket ez tuti nem érinti, akkor már megérte. Mert bizony én is lehettem volna okosabb, tehettem volna többet, és lehetett volna kevesebb szerencsém...

Persze, ne aggódjatok, nem megyek át rákellenes blogba, de a tudatos élet egyik alapköve, hogy nem dugjuk homokba a fejünket, és proaktívan, nem pedig reaktívan tegyünk az egészségünkért,

ne hagyjuk, hogy a félelem vagy a mindennapok rohanása elsodorjon minket azoktól a dolgoktól, amik igazán fontosak.